Segítsetek Botondnak!

Mindenkit próbára tesz legalább egyszer az élet, kit jobban, kit kevésbé, persze mindenki úgy érzi, a maga keresztje a legnehezebb, de gondoljon bele mindenki, van-e annál nagyobb csapás, ha egy kisgyerek komoly betegségben szenved.
2008. március 5.-én kezdődött  történetem, Mohácson. Ezen a napon csodálkoztam rá széles e nagyvilágra, sok csillogó szempár várta érkezésem. Édesanyám közelsége mindig nyugodtsággal tölt el, attól a pillanattól kezdve, hogy először magához ölelt. Jó tudni, hogy van valaki, aki enni ad, ha megéhezem, megvigasztal, ha félek, magához ölel, ha fázom. Édesapám sokat dolgozik, hogy mindent megadhasson nekünk, de neki sem egyszerű, hiszen küzd a mindennapokért. Testvérkém, Lilike már régóta várt, s az első pillanattól kezdve igazi nővéremként viselkedik velem. Tőle sok mindent megtanultam, ami nem mindig tetszett anyának és apának, de én jó dolognak tartottam.
Szóval olyan gyerek vagyok, mint bármelyik ember fia, néha rossz, kicsit eleven, kíváncsi, de igazán szeretetre méltó. Boldogan teltek a napjaim, kicsit szűkösen élve, de boldogan. Aztán egy késő őszi napon megváltozni látszottak a dolgok, doktor nénink szerint kissé sápadt volt az arcom, így egy vérvételre küldött el. Miután levették a vért, az első eredmények kis aggodalomra adtak okot, rossz értéket mutattak, így kerültem Pécsre,. Pécsen sok vizsgálaton átestem, majd egy hónapig vizsgáltak. Játék volt az egész, azt hiszem.  Kaptam valami fura zacskót, ami lógott, s egy csövön keresztül, a kezembe kötötték, ez volt az én folyadékom, mindig magammal cipeltem. Az idő viszont csak telt, már hiányzik a testvérem, akit soha nem engednek be, talán az vigasztalt csak, hogy anya velem van. Egy szép napon végre azt mondták, a hétvégén hazamehetek, már alig vártam! Végre a játékaim között lehetek, Lilikével játszhatok, megnézhetem a mamáimat és papáimat! Eljött a szép szombat, apa el is jött értünk, de az orvosok mégsem engedtek el,. Mondták apának, bármilyen biztató volt az előjel, sajnos én beteg vagyok, leukémiás, annak is egy ritka fajtája, így nem engednek haza, sőt másnap megkezdték a kemoterápiát.
A jelek  szerint a terápiát jól viselem. Amennyiben a közel fél éves terápiakezelésen átesem, csontvelő-átültetés lesz a következő lépés, ami sajnos komoly költségekkel jár, s nagy megpróbáltatás lesz. Ha nővérkém megfelelő donor számomra, Ő lesz az én hősöm, a megmentőm.
Apának nagyon sok pénzt kell összeszednie, hogy meggyógyuljak. Utazásra, gyógykészítményekre, kezelési költségre. Sajnos nehezen megy neki, hiszen a mindennapos kiadások sem csökkentek. Igaz mama is segít sokat, de nem bír mindent fedezni.
Ha néha hazaengednek kicsit, külön szobában kell legyek mindenkitől, hiszen a kezelés miatt könnyen elkapok bármit. Ezt a feltételt viszont nehezen tudja apa biztosítani, olyankor mamánál kell legyek.
Ami eleinte játéknak látszott, kezd unalmassá, lehangolóvá és fárasztóvá válni, szeretnék végre hazamenni, folytatni az életem. Szeretnék oviba járni, tanulni, hiszen még annyi mindent nem ismerek!
Segítsetek nekünk, hogy újból egy olyan gyerek lehessek, mint bármelyik ember fia! Segítsetek, hogy családunk ne menjen rá a gyógyulásomra!
Szeretném megköszönni azok segítségét, akik összefogtak azért, hogy a költségeinket enyhítsék, akik adtak kevés támogatást. Minden segítség számít, legyen bármilyen csekély az, nekem a jövőmet segíti, a gyógyulásom útján támogat.